Kézen fogva
Messzirõl
jött kedves vendégek õk, de nem úttörõként érkeztek, az ösvényt
mások taposták ki,
már régecskén. Banner Zoltán kiváló mûvészettörténésztõl tudjuk,
hogy Erdélyben
a székelység már a középkorban létrehozta a maga kõfaragó,
oltárkészítõ
iskoláit. Ezt bizonyítják a Szent László legendakör gyakori
templomi
ábrázolásai. A reneszánsz és a reformáció korában a templomok
festett
famennyezeteinek naiv ember- és
természetábrázolásain át vezetett az út a XX. század önállósult
polgári mûfajai
felé.
Elemi erõvel tört fel a mélybõl az
immár mögöttünk álló század életérzése és kifejezõkészsége olyan
festõknél,
mint Márton Ferenc, Nagy István, Szopos Sándor, Nagy Imre,
késõbb Bene József,
Bordi András, Incze István, Karácsony János.
Árnyalta és gazdagította ezt az
önkifejezést a nagybányaiak plein air festészete.
A
két világháború közötti idõszak köztudata számára e régió festõi
fedezték fel
az elemekkel küzdõ, a létküzdelembe beleszikkadt ember témáját.
A székelyföldi
táj természeti-légköri
változatossága,
színpompája, monumentalitása nyert ilyenformán új festõi
funkciót.
A népéletbõl vett elemekkel csak a XX.
század tízes éveiben ismerkedtek meg a székes fõváros
tárlatlátogatói:
mindenekelõtt Márton Ferenc szecessziós világára, Nagy István
földszagú
pasztellképeire gondolunk. Õket követte Nagy Imre, akinek
élettõl duzzadó férfi-,
de fõleg nõalakjai méltóságteljesen
néznek szembe a mostoha természeti viszonyok emberpróbáló
erejével.
Az 1944 utáni nemzedék emberábrázolásaiban
a tájegység-sorskép
összefüggése áll a
középpontban. Õk a történelmi és társadalmi gondokat
beleágyazták a sajátos
természeti közegbe – konkludál a mûvészeti író.
Ennek a gazdag örökségnek a folytatói
kívánnak lenni a Budapesten bemutatkozó marosvásárhelyi
festõmûvészek.
Minthogy a felmutatott
munkák döntõ
hányada tájkép, indokolt, hogy elsõként errõl szóljunk röviden.
Csak
az érzi igazán a természet éltetõ és megtartó erejét, aki
fájdalmasan elszakadt
tõle. Hovatovább az emberiség zöme nagy városokban,
megapoliszokban fog élni,
kényszerûen egymáshoz ragasztva, mindegyre távolodva õseink
természetközpontú
világától. Hétvégi kiruccanásokkal, felhõkarcolók tetejére
rögtönzött „mini-parkokkal”,
miegyebekkel hitetgetjük magunkat, hogy nincs minden veszve,
jóllehet mára aggasztóan
elvékonyodott az a bizonyos köldökzsinór. Gyermekkori vagy
ifjúi, ritkábban
érettebb életkori élmények vonzanak bennünket ellenállhatatlanul
egy-egy tájhoz, ódon
épülethez, sajátos
hangulatú öreg zughoz. Vágyunk,
elvágyódunk,
furcsa érzések támadnak bennünk idõnként. Az ember természetében
van, hogy teljesülni
akar. Hiánylény voltunk és az elképzelt teljesség között feszülõ
íven ingázunk
oda-vissza. A
hiányból fakadó eme belsõ
feszültség szüntelen ösztökél, ûz bennünket az elérhetetlen
felé.
Ha így
van ez általában, mennyivel inkább érvényes az ilyesmi az
alkotómûvészre,
akiben az örök ethosz munkál. Aki mindig másmilyennek, jobbnak,
szebbnek,
emberibbnek szeretné tudni a világot, mint amilyen a maga
valóságában. Nos, ez
az, ami benne rejlik minden hitelt érdemlõ mûben és életmûben.
Ezért mondhatta
Schiller, hogy a mûvészet út az erkölcsösséghez.
Ezen a
nagyszabású kiállításon ismét és újfent megbizonyosodhattunk
arról, hogy a
vendégmûvészek igazi ihletõje Erdély a maga lenyûgözõ tájaival
és embereinek
sajátos életvitelével
A tájélményeket rögzítõ,
megkapó
hangulatú festmények mellett gondolati indíttatású elvont(abb)
tárgyú munkákkal
is találkozik a tárlatlátogató. Látnivaló, hogy az alkotók
valósággal
beleérezték magukat az ábrázolt tájakba, tájrészletekbe. A
sokféle látvány idõnként
olyan asszociációkat is
ébreszt bennünk, amelyek egészen messze visznek az ábrázolt
témától, el, az
egyetemesség felé. Való igaz, nem mindig az az fontos, amit közvetlenül
látható. Vannak
esetek, amikor a dologi világ jelenségei inkább csak a gondolati-érzelminek
az anyagi hordozói. Amikor is a miértek és a hogyanok kerülnek a
mûvészi közlés
homlokterébe.
Hisszük és valljuk, hogy nincsenek és
nem is lehetnek
eleve elõkelõbb és alacsonyabb rendû mûfajok, mûnemek, mûvészeti
ágak…
Mindegyik mûalkotás mûvészi rangját önértéke határozza meg. Itt
is egyaránt
találkozunk kiérleltebb mûvekkel és kevésbé kiérlelt munkákkal;
míves alkotások
nyújtanak maradandó élményt, miközben a kevésbé sikerültek
ernyesztik
lelkesülésünket - amiként az lenni szokott majd minden nagy
szabású seregszemlén.
Bíztató azonban, hogy az önkifejezésre törekvõ, telesülni óhajtó
mûvészkolónia tagjainak
további fejlõdése értõ mesterek kezében van. Õk reá a legfõbb
garancia.
Marosvásárhely
messze földön híres volt és maradt ifjú tehetségek mûvelésében,
csiszolásában,
útra bocsátásuk terén. A kolozsvári Képzõmûvészeti Egyetemre
hosszú évtizedekre
visszamenõen Vásárhelyrõl érkezett a legtöbb felkészült jelölt,
hogy
összemérjék tudásukat,
képességüket
Erdély, sõt az Erdélyen kívüli romániai országrészek hasonló
ambíciójú
fiataljaival. A kolozsvári Képzõmûvészeti Egyetem hallgatói
között is mindig a
Vásárhelyrõl érkezõk voltak a legtöbben.
A közszemlére
bocsátott munkák meghatározó hányada hagyományos szemléletû,
figurális alkotás.
Mellettük azonban láthatunk elvontabb, a belsõ formákkal
kísérletezõ, ilyen
lehetõségeket keresõ táblaképeket is. A kísérletezõbb
szellemûeket látni valóan
a struktúra, a kompozíció, a térszerkesztés foglalkoztatta. Egy
szerzõ
bõrdomborítással igyekezett a kép kifejezõ erejét emelni. Más
valaki színes textildarabokkal
helyettesítette a
festékanyagot, így vélt elérni, nem is sikertelenül, remélt
hatásokat. Ízelítõt
kaptunk a népi fafaragás mesterszintû tudásából is, és a naiv,
népi motívumokat
feldolgozó textilmûvészetbõl.
Általános
érvénnyel megállapítható, hogy e kis mûvészközösség tagjai kései
Rousseauként
keresik – nem feltétlenül tudatosan - az emberi viszonyok
zavartalan
bensõségességét, az otthon fészekmelegét, ember és természet,
ember és
környezet egzisztenciális kapcsolatának lehetséges módozatait.
Ebbõl a hitvallásból
születtek ezek a természet múló
csodáiról alkotott, egyénenként-mûvenként változó, mûvészi
lenyomatok. A levegõég
ragyogása és mélykékje, a fûzöldek,
a sárgák és a vörösek, a ködbeveszõ hegycsúcsok, a völgyek
opálja, a fény és az
árnyék tovatûnõ alakváltozatai…, az alkotó lelkek rezdülései.
Ahány tájképek – megannyi
lélekállapot. Õszinte vallomások a transzszilván táj
változatosságáról,
varázslatosságáról.
Ebbõl a képi világból jelzést kapunk arról is, hogy
a népi élet
százados zavartalanságát Erdélyben is kikezdte az erõszakosan
elõretörõ, zajos
20-21. századi civilizáció, lassan, de
visszavonhatatlanul
alásüllyesztve a hagyományos életformákkal együtt azok tárgyi
kellékeit is.
Amiképpen arról is üzennek a képek, hogy e zaklatott történelmi
régió kemény
élethez edzõdött embereinek hagyományõrzõ igyekezete, a szellemi
kiválóságok
iránti feltétlen tisztelete, nem kevésbé önépítkezõ ereje kellõ
garanciája
lehet e nemzetrész folyamatosságának, megmaradásának, mi több,
felemelkedésének, még a vészterhez idõkben is. Érvényt szerezvén
így Tamási Áron
szállóigévé vált örökérvényû
gondolatának: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon
legyünk benne.”
És ne feledjük, mert minden
bizonnyal ez
a legfontosabb: lélekemelõ jelzést kapunk a helytállás
erkölcsébõl is. A fel-felvillanó
sziklabércek, a méregzöld
erdõrengetegek, az idõtõl, széltõl, esõtõl, jégveréstõl
megbarnult porták…,
mind-mind azt üzenik,
hogy ez a
föld, eleink nehéz küzdelmek árán megszerzett és ezerszáz
esztendeig megtartott
földje a mi földünk. Egy vagyunk vele. Nekünk Erdély tényleg az
édesanyánk.
Hinni és szolgálni! – a
mûvészi
kvalitásokon túl, ezt üzenik e festõkollektíva táblaképei, ami
akár közös
hitvallásként is felfogható. Hisz mindazok, akik egyazon
földrajzi és szellemi
égbolt alatt élnek, önépítkezésben és sorsrontásban is
összetartoznak. Függetlenül
attól, hogy ki milyen nyelven dicséri az Urat.
Aniszi Kálmán
Niciun comentariu:
Trimiteți un comentariu